Lokálpatrióta csapatunkkal 2023 novemberében életre keltettük Pipitér-közt: az ország sok ezernyi gyalogos közlekedője közül a számunkra legkedvesebbet, kulturális térré és örökké megújuló szabadtéri tárlattá alakítottuk. Az első kiállítással az elmúlt hetven évben, az Ezterházy-kastélyba elvonulni vágyó és alkotó írók életére és egy-egy Balatonhoz kötődő gondolatára emlékeztünk, 2024 augusztusában Bukta Imre Munkácsy Mihály- és Kossuth-díjas festőművész kiállításával újult meg Pipitér-köz.

Tekintsétek meg az első szabdtéri tárlatunk megnyitójáról készült összefoglalót.

Szurcsik József megnyitó beszéde

Álljon itt teljes egészében a Munkácsy Mihály-díjas képzőművész köszöntője, mellyel nem csak napjaink egyik legelismertebb kortárs magyar festőművészének, de egyben jóbarátjának is, Bukta Imrének a kiállítását nyitotta meg Szigligeten. 

„Tisztelettel köszöntöm Önöket Szigligeten, a Pipitér Galériában és köszöntöm Bukta Imre Kossuth-díjas képzőművészt!

Furcsaságnak éppen nem mondanám, talán kicsit szokatlannak azonban igen, hogy egy hevesi gyökerű művész eliramlik a Balatonhoz, a tágas vízmező, szép dombokkal ölelve megérinti a festőművészt.

Ez az érintés egy felfedező utazáson azért túl is tesz rendesen, hiszen Bukta összecsomagolta a múlt mezőszemerei emlékeit egy nagy digitális pakkba, az anyag szépen elment a digitális nyomdába, ahol digitális printeket készítettek a művész inspirációként használt fekete/fehér fotóiról, digitális printeket készítettek a művész festményeinek reprodukciókról és olyan digitális írásokról is, mely szöveg részletek a művész alkotásai nyomán készültek, különböző gondolkodó emberek jegyzeteként, tanulmányaként.

Ó, milyen egyszerű világ ez, amikor a távolság már az üveggolyón is túlgurul valahogyan, közben pedig kiteljesednek komplett generációk úgy, hogy az üveggolyót – magát – hírből sem ismerik, nemhogy a távolságot, ráadásul meg pláne, hogy József Attilát nem.

A változás korszakának zavarba ejtő, borzongató és figyelemreméltó tempója szinte hallható süvítéssel jár, mint egy repülőgép, úgy zajong a pörgő idő.

A „buktaizmus” lényege éppen az átalakulásban rejlik, a változás állandóságának megfigyelésében, abban, hogy valójában nem léteznek korszakok, csak és kizárólag a változás maga létezik, pont, hogy fejlődés sincsen, csak változás van, mindig, megállíthatatlanul, amíg világ a világ.

A változásban állandó létben alkot Bukta Imre, az ő célja, az ő „izmusa” nem a „konceptualizmusból” leágaztatott direkt-termés létrehozása, hanem ellenkezőleg. Kifinomult intellektusával, az egyszerű természetességből kiindulva sajátos módszereivel és nem kevés poézissel, organikusan alkot. Tárgyakat készít és gondolati műveket komponál, „virtualizál”, jellemeket rajzol, meghajlítja a fényt vagy meggyűri a sötétséget, eljátszik az idővel a térben, a végtelen világgal dacol és sosem szomorkodik, mert ott van nála minden, amitől kerek ez a kerek világ teljesen. Mielőtt festeni kezdene egy képet, szóval ezelőtt a felszínről mélyre ás, sokszor a szó szoros értelmében kapával, ekével, ásóval, közben valós környezetkutatást végez fáradhatatlanul. A megfigyelés, gyűjtés, elemzés, kognitív rendszerezés és feltáró formavizsgálatok után komponálja meg a konkrét valóságot, zárja anyagba és nyitja bele a lélekbe alkotását. Bukta Imre keze által lesz a valós, addig össze nem illesztett elemekből egy karakterizált, egyéni tárgy, mondhatni semmiből valami, észrevétlen mellékesből főszereplő, semmiségből fontosság és a valamiből ilyenformán műalkotás. Nem is akármilyen.

Bukta Imre művészete kapcsán érdemes lenne eldiskurálni a képzőművészet szerepéről és érvényességéről úgy általában is. A kiindulópont, az inspiráció, az alkotói aktus nemesítő mivoltáról, a végeredmény megszületésének, vagyis a megérkezés processzusának lélekemelő valóságáról. Persze beszélhetnénk az alkotóművészetről úgy, mint az emberiség egyik leggazdagabb kultúrtörténeti folyamatáról és a művészet egészének szavatosságáról is.

De beszélhetnénk a múltról, beszélhetnénk a jelenről és beszélhetnénk valamiről, amiről azt hisszük, hogy tudjuk, pedig nem tudjuk, hogy mi, de jövőnek hívjuk. Lényeg benne a művészet aktuális jelen ideje, konstans aktualitása, a szűkebb és tágabb értelemben vett közösségekhez, valamint a társadalom különböző rétegeihez való viszonya és persze magához az alkotó egyénhez fűződő „megbonthatatlansága” és egyben „elválaszthatósága”. Olyan ez, mintha egy abszurd történetbe pillantanánk bele, ahol a paradoxonokba préselt főszereplőt látjuk, úgy áll ott a művész egymagában – az egész nagyvilággal a kezében.

Szóval – visszatérve mai ünnepünkhöz – kimondható, hogy Szigliget megszólította Bukta Imrét, a művészt és cserébe Bukta Imre most meghódítja műveivel Szigligetet. Szigliget vonzereje egyáltalán nem nevezhető elhanyagolhatónak, ellenkezőleg, kifejezetten és meglehetősen dinamikus ez a vonzás a mai napig – egy művész számára. Van valami zavarba ejtő intenzitású csend, valami, ami az elmélyülésben olyannyira jótékony segítség vagy legalábbis annak az esélye létezik, hogy itt lehetséges csendben lenni, mert a létezés önmagában is jó. Az ember itt kap levegőt, és módja nyílik arra, hogy nyugodtan ki is fújhatja azt, pislog, lépdel előre meg hátra és néha még oldalra is. Ül, fekszik, áll, járkál és közben valami beható, lélekemelő erőre kap, mert valami sugárzik ebből a Szigligetből, nem tudom, hogy mi az, de hát ez van és kész…

Az alkotás inspirációs helyszíneként ezért is jó, hogy itt kapott helyet, Szigligeten a Puteani – Eszterházy kastélyban például a nevezetes alkotóház. Persze az épületnek, és ahogy magának Szigligetnek is a XIX. század közepétől betöltött szerepe minden tekintetben amúgy is érdekes, mondhatni nemesen és regényesen meseszerű – milliónyi személyes történet kapcsolódik ugyanis hozzá.

És, ha már Szigliget, akkor a Pipitér. Szerintem telitalálat e helyszín elnevezése egy errefelé mezőket beborító virágról, mondhatnám kedves gesztus. (Aki nem tudná, csak mondom, hogy a pipitér amúgy egy kamillához hasonló növény.) De ha már Szigliget és a művészek kapcsolata került említésre, akkor felidéznék egy számomra érdekes beszélgetést erről a kedves kis virágról, mely társalgás néhány évtizede éppen itt, Szigligeten zajlott két író, egy képzőművész és egy nyelvész között.

Egy botanikai probléma mellett egy szemantikai, egy lingvisztikai és egy művészettörténeti bonyodalom kócolódott egymásba egy egyszerűnek tűnő csendélet, mondjuk úgy „látványértelmezési” kérdése kapcsán, majd komoly vita bomlott ki ebből a diskurzusból, ami a kamilla kontra pipitér azonosításának részletezéséből eszkalálódott és végül gerjesztett heves indulatokat.

A festő maroknyi csokorba szedett apró virágokkal érkezett a park felől az alkotóház teraszára és igazgatta egy pohárkában ezeket, az asztalra helyezte néhány ecsetjét, majd színes tégelyekben sorakozó vízfesték készletét is.

Kerti sétájából éppen ekkor lépett a teraszra a két író is, kik közül az egyik meg is kérdezte, hogy nem tán le szeretné festeni a művész a kamillákat? A festő válasza határozott igen volt, ám utána sietve hozzáfűzte, hogy akvarellt fog készíteni a „nem” kamilláról, hanem pipitérről.

Az egyik író meggyőződésére alapozva mosolyogva javította vissza a festő szavait pipitérről kamillára, melyet a másik író elismerő bólintással meg is erősített. Erre a festő így válaszolt:

– Hát, lehet, hogy felétek a Gellérthegyen kamillának hívják a pipitért, de nálunk vidéken mindennek van saját neve…

– Hát, ez hallatlan! Egy kamillát pipitérezni? Hallottad ezt? – így az egyik író a másik felé.

– Igen, ez sajnos gyakran előfordul. – berzenkedik a másik író is – ha az ember felületesen szemléli a növényeket vagy nem tartja fontosnak a különbségeket a világban. Bár ez messzire vezetne, kedves barátom, inkább nem nyitnék vitát.

– Jó, jó! – válaszol megindulva az egyik író – De például „annak” kesernyés az illata és még a levele alapján is meg lehet különböztetni egymástól pipitért és kamillát, ez nem kérdés! Vagyis ordít a különbség, hisz a kamilla, azaz orvosi székfű levele sokkal vékonyabb, és szerteágazóbb is, ahogy ezeknek itt a pohárban, míg a pipitéré sűrűbb, kissé páfrányszerű.

– Igen, ez így igaz! – indul be a másik író. –  Mert, ha ez nem lenne elég, akkor még a virág közepén lévő kúp is segíthet a megkülönböztetésben, mert az kevésbé magas a pipitér esetében, nem úgy, mint ezeknek itten!

Összevetésre valójában nem volt módjuk, hiszen csak az egyikfajta növénykét láthatták a napsütötte teraszon.

   És ekkor érkezett a nyelvészhölgy kávéscsészével a kezében, szelíd és derűs mosollyal az arcán, mit sem sejtve a hangosodó vitáról.

– Drágám! Maga szerint milyen virágot szaggatott le a művész a parkban? – tette fel izgatottan a kérdést a másik író.

A hölgy belekortyolt a kávéba, majd megerősítette: – A festő pipitért fog festeni, mivel modellje éppen egy csokorra való pipitér.

Nos, ezután mondhatni elszabadult a pokol. Záporoztak az indulattal teli kérdések és nyomatékul a „Hogy mondhat egy értelmes ember ilyet?” költőire szabott kérdés is több ízben elhangzott.

A nyelvészhölgy türelmesen megvárta míg ismét szóhoz juthat és így szólt:

– Ha a botanikai bizonyítások érvei egymásnak ellentmondók és ki nem békíthetők – a jelek szerint, elmondanám Önöknek drága uraim azt is, hogy ráadásul a pipitér egyébként egy nagyon is bizonytalan eredetű szó. Több értelmezés szerint talán a „púp” szóból eredhet, egy tájnyelvi formájából, annak alakváltozatából a „píp”-ből származhat, de képzésmódját bizony nehéz ma már magyarázni és elemezni is. Egyébiránt vannak magyarlakta vidékek, ahol a baromfiudvart nevezik pipi-térnek, melynek közelében megtalálható a kamilla is és a pipitér is. Mindenesetre a pipitér virágnak középső, kiemelkedő púpja a nevének gyökere, a „tér” a virágszirmok kiterjedésére utal. Itt pedig uraim pontosan ezt a virágot látjuk a pohárban. – helyezte le a pontot a mondat végére a nyelvészhölgy.

A festőművész kétségbeesett, bánatosan tanácstalan ábrázattal ennyit mondott:

– De hát én csak egy akvarellt szerettem volna festeni…

Művészettörténeti szempontból csak annyiban van helye ennek a történetnek, hogy ennek a beszélgetésnek köszönhetően az akvarell sosem készült el. A művész – egyébként azóta lezárult életművét – enélkül a vízfestmény nélkül is komplettnek tekintik.

A pipitér tehát már akkor, amikor ez a vita lezajlott, központi témája volt a társművészeknek és az említett formában a tudomány képviselőjének.

Ma pedig a Pipitér mint inspiratív kultúrbázis, nyitottsággal teli színház, lelkes galéria, befogadó koncerthelyszín, meghitt találkahely, színvonalas gasztrocentrum, igényes szálláshely szeretettel várja az idelátogató érdeklődőket, pihenni vágyókat, művészeket és a művészet iránt érzékeny embereket, valamint bárkit, akit vonz a környezet, a természet és az itt rendezett programok.

Jelen esetben a Pipitér megnyitotta tereit a jelenkori, hazai képzőművészet egyik legjelentősebb alkotójának, a mezőszemerei Bukta Imrének művei számára.

Végzetül elmondanám, hogy néhányszor Imréékkel a mezőszemerei határban szegfűgombát szedtünk, például egy emlékezetes strucctojás-omletthez meglehetősen jól illett a szegfűgomba. A réten néhány nyúl is elugrált előlünk, fácánok is felrebbentek, miközben egy légkondicionált, óriás kerekű mezőgazdasági erőgép robogott tova, akár valami transzformer egy computerjátékban. Azután egy lyukas kerekű biciklit toló fáradt, tüzelőfagyűjtő ember – tömött zsákkal a vázon – odabiccentett felénk, a földön keresgélőknek. Mi a gombászás mellett pedig takarosan apró csokrot is gyűjtöttünk kamillából. Vagy pipitérből. Nem is tudom már…

Köszönöm a meghívást és a figyelmüket! Gratulálok a művésznek!

Éljen a szabadság!

Éljen a művészet szabadsága!

Békét mindenkinek!”